50 évre
Arra gondolatm…, vagy lehet, hogy nem is gondoltam rá…, mert egy ilyet nem is lehet gondolatnak nevezni, hanem inkább egy érzés, vagy egy ködös aurában amőbaként megjelenő sejtelem…
…szóval, hogy ennek az egész blogolásnak semmi értelme sincs.
És nem azért, mert SENKI sem nézi1. Ez a tény tulajdonképpen egyáltalán nem zavarna, mert arról már nagyon sokféleképpen meggyőztem magam, hogy semmi sem a számokon múlik, és ha egy ember megnézi majd egyszer valamikor, akkor már simán megéri.
Vagy ha egyszerűen csak én leszek majd az az egy ember… Ha egyszerűen csak emléket gyártok magamnak a „nagy történet”-ről, akkor már OK, mert annak tényleg nagy ereje és hatalmas fontossága van, hogy jelen időben születnek olyan töredékek, melyek később leletté tudnak válni, és valakinek valamit jelenthetnek majd.
A baj nem ez!
Hanem az a baj, hogy az őszinteség, az indulat, a személyesség, a dráma, a fájdalom, az elkeseredettség hiányzik belőle, illetve a gyerekes örömök és a buta lelkesedések. Szépen le van kerekítve minden, mitha minden úgy készülne, úgy íródna, hogy azt majd valaki esetleg el fogja olvasni.
Pedig nem!
Ezen a problémán talán csak az tudna segíteni, ha 50 évre titkosítva lenne a blog, és csak bőven a halálom után kerülne nyilvánosságra mindez, ami most zajlik, és ami persze/természetesen egyáltalán nem olyan fényes, és nem olyan derűs, pontosabban egyáltalán nem „olyan”, mint amilyennek bárki képzeli, vagy amilyennek akár én is képzeltem, mielőtt alkalmam lett volna belülről látni. És ezt azzal együtt is nyugodt szívvel írhatom, hogy egyáltalán nem voltak illúzióim, sőt, ha volt valaki a pályázaton dolgozó stábban, aki mindig arra figyelmeztetett, hogy „nem úgy van az”, akkor az én voltam.
- A statisztikákból látom, hogy mekkora a nézettség. Ha jól emlékszem egy olyan napon volt eddig a legnagyobb a látogatók száma, amikor a FaceBook-on megosztottam egy posztot. Számszerint 7 fő. Illetve pontosan tudom (úgy értem név szerint 🙂 ), hogy kik nem-nézik a tartalmakat. ↩︎